Olvastam tegnap egy okos könyvet, és abban az állt, hogy ha valaki lent van (értsd: depis), akkor nem szabad neki azt mondani, hogy milyen hibái vannak, meg mit csinál rosszul. Hogy miért? Mert ezzel nem segítünk neki (sőt), viszont amikor visszatér az önérzete, megharagudhat ránk, hogy akkor őt, neki, abban a helyzetben hibaként órttuk fel, amit felróttuk. A nagy trükk az, hogy meg kell látni, mi az, amit jól csinál, dícsérni, és mintegy "véletlen" eseményként, megmutatni neki, mit kéne jobban csinálni meg hasonlók.
Ennek kivitelezése egy bizonyos célszemély esetén számomra kivitelezhetetlen, igaz, ő nem csak depis, alkesz is. (Vagy fordítva, végülis mindegy).
A másik célszemély most éppen mégsem lett munkanélküli, csak nyolc órából négy órába ment át - amíg a válság tart. (Vagy hamarabb be nem zár az ügyvédi iroda).
Azt is írrta az okos könyv, hogy a párunkkal érdemes előre letisztázni, mennyit akarnak anyagialag elérni, cserébe azért, hogy kevesebbet találkozzanak. Meg hogy a párjáért az ember lemond a továbbképzésről, ha látja, hogy a másiknak nagy szüksége van a támogatásra.
Namármostkéremszépen, egy nő mikor fogja azt mondani, hogy áá, kisszívem, most nincs nagy szükségem a támogatásodra, most olyan közepesen enyhe szükségem van rá. Hát soha. Még jó, hogy nem akarok menni továbbképzésre.
Meg az is volt a könyvben, hogy a párkapcsolatban érdemes eldönteni, mennyire fontosak az anyagiak, mert vannak párok, akik kevesebbet látják egymást a több pénz reményében, mások beérik kevesebbel is, de többet vannak együtt. (Értelemszerűen, akkor az együttlétet otthon töltik, nem szállodában.) Ez persze kérdések egész sorát veti fel, természetesen, hiszen megtalálni az egyensúlyt ebben nem könnyű.
Ettől szép az élet.
Ui: A méltán népszerű Fiatalember újabb részekkel bővül a későbbiekben.
